ÚJ VÉRSZERZŐDÉS
Nem nyugszunk bele
Honlap
ÚJ VÉRSZERZŐDÉS
.sic
NEM
Putnoki TV
Historica
Putnoki TV
Magyar Interaktív Televízió
Nemzeti Televízió
Segítség
Magyar egység mozgalom
EU-tanázia
Magyar Kárpát Doktrína
NYILATKOZATOK
TURUL hírkövető
A kinevezés bűncselekmény
Lycos MultiMania

Ki olvas minket

Oldalainkat 57 vendég böngészi
Egyház és politika Tiszta háttér rosszul látóknak, nyomtatóbarát verzió E-mail
(2 értékelés)
Prof. Dr. Pungur József, Edmonton
Szerkesztette: szerkesztőség   
2017. július 29. szombat, 18:51
Időnkint előtérbe kerül ez a kérdés, mely úgy vetődik fel, hogy politizálhat-e az egyház?

Ismeretes, hogy a kommunista időkben az állampárt felelete egyértelmű és világos volt: az egyház ne űzzön önálló politikát, hanem vonuljon a templom falai közé amíg van és foglalkozzon a maga sajátos vallási dolgaival. Ha mégis politizálni akar, akkor tegye ezt “a szocializmus és világbéke építésének előmozdítására” – s akik erre hajlandók voltak, ehhez minden segítséget meg is kaptak a pártállamtól.
 
A rendszerváltás hajnalán az egyházak azt remélték, hogy lehull róluk ez a béklyó is és legalább nemzetpolitikai kérdésekben hallathatják szavukat. Csakhamar kiderült, hogy a nagyreményű rendszerváltásból csupán egy félresikerült  rendszermódosítás sikeredett, s a látszólag vesztes régi rendszer erői a megőrzött gazdasági, média hatalmukra és hálózati kapcsolatukra támaszkodva kaméleoni színváltozással mint szocialista, demokrata és liberális pártformációk jelentek meg az új politikai palettán. A hatalmat megkaparintva aztán ott folytatták ahol abbahagyták – annyi különbséggel, hogy most már nem a megbukott keleti, hanem az új nyugati hatalmak hűséges és skrupulózus nélküli kiszolgálóivá lettek.
 
Kedvenc szórakozásukat, az egyházak gyötrését is tovább folytathatták, most ugyan nem a kommunista-ateista ideológia, hanem a kozmopolita-ateista eszmék alapján.
 
Megkezdődött az egyházak visszaszorítása templom falai közé, s rászorítása, hogy hagyjanak fel a politizálással, mivel ez – szerintük – összeegyezhetetlen a vallási-hitélettel, s egyébként is, ennek művelése a politikai osztály privilégiuma. Valóban, pártpolitizálás méltatlan az egyházhoz, mert híveit megosztja. Igen ám, de ezzel együtt egy füst alatt azt követelni, hogy az egyház hagyjon fel a nemzetpolitizálással is – ez már az egyház küldetésének egyik lényeges szegmensét érinti.
 
Az egyháznak minden korban egyik feladata és szolgálata volt védeni annak a népnek esszenciális érdekeit, amelyből vétetett s amelynek szolgálatára hivatott. Gondoljunk csak korunk nagy egyházi vezetőire: egy Mindszenty Józsefre, egy Márton Áronra, egy Ravasz Lászlóra vagy egy Ordass Lajosra. Mindegyiküknek biblikus, hitvallásos és meghatározott nemzetpolitikája volt, s amellett a végsőkig kiálltak, meghurcoltatást, börtönt, szenvedést és félreállítást is vállalva. Miért voltak ők nagyok, s azok ma is? Konzervatívságból? Hazafiasságból? Makacsságból? Nem, hanem mindenek előtt hitükből fakadó, nemzetük sorsa iránt érzett felelősségükből, azaz nemzetpolitikájukból.

Lássuk ennek teológiai alapjait.

A próféták népük élő lelkiismeretei voltak s így a nemzetpolitika elkötelezettjei. A papok feladata a templom oltára körüli szolgálat, s a népnek a mózesi törvényekre való tanítása, tehát a vallási élet fenntartása volt. Eközben a próféták Ámóstól Dánielig ontották dörgedelmes ítéleteiket, amikor népük hűtlenségét tapasztalták vallásuk, saját népük és Istenük iránt. Nem szüntek meg figyelmeztetni a népet, hogy amennyiben nem tartják meg Istennel való szövetségüket, akkor ez elkerülhetetlenül népük végső pusztulásához vezet. A próféták népük védelmében felemelték szavukat az elnyomó asszír majd a babilóniai birodalom ellen, nem kímélve Egyiptomot s a környező népeket sem, megjósolva azok isteni ítélet által való elpusztulását. (Pld. Ézs. 13,17,18,21,27; Jer.45-50). A próféták ítélete – mint mindíg – ma is áll minden népet, nemzeti kisebbségeket elnyomó, kizsákmányoló és jogfosztó hatalom ellen – bárhol, s bármilyen politikai rendszerben történjék is ez. A próféták bátorító szava ma is bíztatás és bátorítás minden elnyomott kis-népnek és nemzeti kisebbségnek, hogy tragikus helyzetük nem tart örökké, s hogy eljön a szabadulás órája.
 
A hellénizmus Nagy Sándor (Kr. e. 336-323) és utódai a Hellénista monarchák alatt vált szellemi irányzattá mely újabb veszedelmet jelentett a zsidóságnak (Kr.e. 300 - Kr.u.300). Ez újfajta, ám sokkal veszedelmesebb ellenség volt: a szellemet, a lelket és a vallást támadta meg. A hellénizmus kozmopolitizálni akarta az akkor ismert világ népeit. Mindenki görög lehet – tehát legyen is görög. Felejtsék el barbár nyelvüket, vetkezzék le ősi szokásaikat, hagyják el ósdi törvényeiket, nőjenek ki törzsi vallásaikból, vegyék át a korszerű, modern divatot az öltözködésben, s az építkezésben kövessék a nagyszerű görög stílust. Summázva: veszítsék el a népek nemzeti identitásukat, kultúrájukat, vallásukat s olvadjanak be a a nagy hellén társadalomba. Ennek a mozgalomnak a zsidóságot fenyegető halálos veszélyét látták meg a nép szellemi vezetői – a törvenytudók, az írástudók és a papok – s igyekeztek mindent megtenni, hogy népük hagyományát, vallását és identitását megőrizzék – tehát népüket megmentsék a hellénizmus nagy kohójában való megsemmisüléstől.
 
Nem véletlen, hogy ebben a korban keletkezett például Dániel könyve az Ótestamentum legfiatalabb könyve valamikor a Kr.e. II.-ik században a makkabeusi szabadságharc körüli időkben. Dániel és három társa tántoríthatatlan hűsége hitükhöz és vallásukhoz (1-6 részek) követésre buzdító példa lett a hellénizmus kísértése, veszedelme, a pogány uralkodók kényszerítései közepette. A 7-l2. részek pedig, melyek a világbirodalmak bukásáról jövendölnek, a politikai elnyomás alatt vergődő népnek a reménységét voltak hivatva táplálni: az elnyomó birodalmak ideje meg van számlálva s azoknak bukása közel van. Dániel könyve nem más, mint egy vallási traktátus, amelynek célja az egzisztenciális fenyegetettségben élő népben megtartani a hitet, a lelket,  az atyák vallásához való ragaszkodást s Jahvehhoz való töretlen hűséget. Ezeknek a fényében érthetjük meg a makkabeusi szabadságharc kítörését és sikerét (Kr. e. 167-től Kr. e. 63), aminek következménye az volt, hogy a zsidó nép jó száz évig szabadságban élhetett a Hasmóneus dinasztia uralkodói alatt.  Ez az időszak Kr.e. 63-ban ért véget amikor Pompeius római generális a római birodalom fennhatóságát kiterjesztette a zsidó állam fölé.  Nem véletlen az sem, hogy Jézus idejében Dániel könyve volt a legnépszerűbb prófétai könyv: belőle bátorítást és bíztatást kapott az idegen uralom alatt élő kicsiny nép.  Dánel könyve ma is érvenyes üzenetet hordoz minden leigázott vagy kisebbségi sorban élő és létében veszélyeztetett népcsoportnak.  Ez pedig a következő:  Ha egy idegen uralom alatt levő népcsoport fenn akar maradni, akkor meg kell őriznie minden áron identitását, önazonosságát, vallását még akkor is, ha ezért egzisztenciális veszélybe kerülne, mert sajátos jellegük feladása menthetetlenül az önmagukról való lemondást, azaz saját halálos ítéletük aláírását jelentené. Ez pedig azt jelenti, hogy vállalják a nyomtalanul való eltünést – beolvadás révén – az őket uraló többségi népbe, annak nyelvébe, szokásaiba, vallásába, erkölcsébe, kultúrájába és vérébe.  Mindez pedig teológiailag nem más, mint nyílt lázadás egy isteni predestinációs akarat ellen, amely sajátos módon teremtett és alakított ki minden népet, kiszabva útját, sorsát és küldetését, amelyet vállalnia kell azon elszakított csoportjainak is amelyek idegen népek között kisebbségi sorban kénytelenek élni (Ap. Csel. 17:20).

A politikai megközelítés

Jézus Krisztus személye körül is vita folyik arról, hogy ő mennyiben volt politikus egyéniség. Vannak akik ezt tagadják, mondván, hogy őt az emberiség megváltása érdekelte és nem a politika.  A helyzet azonban sokkal árnyaltabb.  Nyilvánvaló, hogy korának történelmi eseményei hatással voltak Jézus messiási öntudatának fejlődésére. Mint minden korabeli zsidó, Jézus is tisztán látta és fájlalta népe leigázott, kizsákmányolt, rabságban tartott állapotát, és nagyon is tudatában volt népe türelmetlen és égő messiás-váradalmának.  Ő is, mint kortársai, szembe találta magát a nagy kérdéssel: hogyan lehetne népe helyzetén változtatni?  A szabadulást ő is, mint kortársai, egy Istentől küldött Messiás – egy új Mózes, egy új Dávid, egy új Júdás Makkabeus – megjelenésében vélte megvalósíthatónak, aki egy új, nagy mozgalomnak az élére áll s győzelemre vezeti Isten népét. Végül is hosszú, titkos és misztikus fejlődés folyamán – melynek csak nyomai találhatók meg az evangéliumokban – Jézus elérkezett annak felismeréséhez és meggyőződéséhez, hogy ő a megígért és Istentől küldött Messiás. Messiási mivolta elkendőzésével Jézust egy napig sem fogadták volna el kortársai.
 
Jézusnak tisztáznia kellett, hogy milyen típusú messiás legyen.  Ez történt meg megkísértése idején, a negyven napos böjt alatt a pusztában (Máté 4:1-10).  Három messiási típus jelent meg előtte kísértés formájában: a köveket kenyérré változtató messiás; a népet ámulatba ejtő, hihetelen mutatványok által működő messiás; s végül megjelent előtte a politikai messiás képe.  Jézus elvetette ezeket, s döntött egy újtípusu lelki-spirituális messiás mellett.
 
Ez azt jelentette, hogy Jézus változtatott a messiási módszeren.  Eddigelé – s azóta is – a “messiások”  “kívülről befelé” dolgoztak, azaz mindig előbb kívülről, fizikailag akartak szabaddá tenni egy népet vagy népcsoportot: megszabadítani az elnyomóktól, rabtartóktól, rajtuk uralkodóktól és kizsákmányolóktól.  Azt feltételezték, hogy a politikailag szabaddá tett nép aztán majd belülről – lelkileg is szabaddá teszi magát. Minden régi és új forradalom és szabadságharc ezt a modellt követte – és legtöbbje kudarcban végződött, mert a politikai szabadságot nem tudta követni a lelkileg szabaddá válás.  Mindig pont a fordítottja történt: lelki emelkedés helyett lelki és erkölcsi romlás következett, ami aztán aláásta a megszerzett szabadságot.  Ezen az úton a szabadság anarchiává züllött, ami a nép vagy népcsoport végső pusztulásának biztos előjele volt.
 
Jézus módszere más volt.  Ő előbb lelkileg akarta megszabadítani népét a bűn megkötöző és romboló hatalmától.  Tudván azt, hogy egy belülről, lelkileg szabaddá tett népet nem lehet sokáig külső rabságban tartani, mert az előbb-utóbb kivívja politikai függetlenségét is, s meg is tudja őrizni azt.  Ez új módszer volt, egy teljesen új messiási koncepció.  Jézus üzenete is a megtérés volt, a keresztelőjánosi és prófétai üzenet egyenes folytatása –  de ő tovább ment volna: a külső szabadságig.  
 
Jézus előre megsejtette azt, hogy a nép nem fogja az ő messiási eszméjét elfogadni és csalódottan el fogja vetni.  Így őreá szenvedés és halál fog várni.
 
Jézus népe messiása – szabadítója akart lenni.  Azonban teológiája, terve és módszere egészen más volt mint az előtte élt vagy az utána feltűnt messiásoknak.  Nem lehetett kétséges előtte, hogy a lelki felszabadulás után el fog következni a politikai szabadulás ideje is.  Ám népe nem értette ezt és elvetette őt és vele együtt ezt a fajta megoldást.   
 
Egy leigázott kis nép, vagy idegen uralom alatt élő népcsoport fennmaradásához, túléléséhez Jézus szabadítási módszerét alkalmazni, azt követni – döntő fontosságú.  Itt lesz nyilvánvaló az Egyház elsődleges és sajátos szolgálata.  Ez abban nyilvánul meg,  hogy minden külső elnyomás, sanyarú sors, megvetett állapota ellenére az a nép belülről szabaddá lehet. Ez az Egyház hűséges és tiszta igehirdetése által történhet meg, amely felszabadít a bűnöktől, eloszlatja a reménytelenséget; ébren tartja a hitet egy jobb jövő felől; segít elhordozni a mindennapi élet keresztjeit, amelyeket mások raknak vállukra;  hitet ad és táplál az általános hitetlenség idején; tartja az erkölcsi gerincet az emberekben egy alapjában véve erkölcstelen világban; utat kínál akkor, amikor nincs más út; élettel bíztat amikor az élet már-már kihunyóban van; az igazságot tartja ébren egy világban, amelyben igazságtalanság uralkodik; belső, lelki szabadságot teremt a külsőleg rabságban és elnyomásban élő emberekben.
 
Krisztusnak ez az útja a túlélésnek és a megmaradásnak az útja minden korok minden elnyomott népe vagy népcsoportja számára.  A történelem számos példát szolgáltat erre. Mi lett volna a magyarságból a török idők másfél évszázada alatt, ha a reformált egyház papjai nem gyűjtötték volna egybe az erdőkbe, mocsarakba, lápos vidékekre menekült embereket, s nem öntöttek volna beléjük lelket?  Bizonyára már régen eltűntünk volna. Mi történt volna a magyarsággal a német elnyomás négy évszázada alatt, ha az Egyház papjai nem a nemzeti nyelven hirdetik az igét?  Már régen elnémetesedtünk volna. (Jó 150 éve Budán még főleg németűl beszéltek!)  Mi történt volna a trianon utáni elszakított magyarsággal az utódállamokban, ha az Egyház nem gyűjtötte volna őket össze a templomban mint utolsó védőbástyában?  Már régen beolvadtak volna a többségi nemzetbe.  Egy lelkében szabad nép nem lehet sokáig rab: a belső szabadság megteremti a külsőt is.
 
Ha Jézusnak politikai céljai is voltak népe életére nézve – túl a közvetlen belső, lelki szabadság elérésén, mintegy második lépésként. Miért nincsenek ezek nyomatékosan feljegyezve az evangéliumokban?  Az erről való hallgatásanak komoly okai lehettek.  Az egyik ok politikai.  Jézus maga sem beszélt erről nyíltan, mert ez túl veszélyes lehetett volna. Előtte volt Keresztelő János tragikus példája, aki Heródest nyíltan kritizálta erkölcstelenségéért, amiért Jánosnak fejét vették (Máté ll: l-l2).  A római uralom alá került népek tagjai részéről a legenyhébb kritika is főbenjáró bűnnek számított. Ellenfelei szerették volna, ha Jézus nyíltan szólna a rómaiak ellen.  Ha ezt megtette volna, könnyű lett volna őt végleg elhallgattatni s Keresztelő János sorsára juttatni. Törbecsaló volt az adópénzről felvetett kérdés: “Szabad-e a császárnak adót fizetni?” (Máté 22:l7).  Ha Jézus azt feleli, hogy nem szabad – a rómaiak tudtára hozva ő már másnap börtönben űlt volna lázítás vádjával.  Ha Jézus azt feleli, hogy szabad adót fizetni – úgy a római elnyomók barátjának vádjával elveszítette volna a nép szimpátiáját – a nép árulójának tekintették volna.  Ám Jézus diplomatikus felelettel kivágta magát, s nem tudták megvádolni az ellenfelei.  Végül azért mégis sikerült politikai vádakat felhozni ellene Pilátus, a római helytartó előtt: hogy a népet félrevezeti, tiltja a császár adójának fizetését, s ő magát király Krisztusnak mondja (Lukács 23: 2).  Ez megpecsételte Jézus sorsát.

Teológiai megközelítés

A másik ok teológiai volt.  Az evangéliumok irói a maguk teológiai felfogása szerint szerkesztették munkájukat és eszerint csoportosították Jézus életének eseményeit, mondásait. Az evangéliumok írásának időpontjában veszélyes lett volna a fejlődő keresztény egyházra – amelyet keletkezésétől fogva mindig is üldöztek –, további anyagot szolgáltatni még komolyabb üldözéséhez azzal, hogy Jézus politikai célját – népe felszabadítását – nyíltan emlegetik.  Ilyen okok miatt kezdődött el Jézus politikai üzenetének elspiritualizálása.  Így állt össze  Krisztusnak máig is használatos képe, aki kizárólag az emberek lelki szabaddá tételével törődik, aki megváltás révén megszabadítja őket a bűntől és annak kárhozatos következményeitől.
 
A csonka Krisztus-kép azt eredményezte, hogy a keresztény teológia lemondott a politika dimenziójáról. Igaz, hogy keresztény császárok és királyok uralkodtak a keresztény népek felett évezredeken át. Ám ezeknek vajmi kevés köze volt a teológia elveihez, principumaihoz, legfejebb annyi, hogy “Isten kegyelméből” uralkodtak.  Uralkodásuk elvei messze estek a keresztény teológiától, de közel voltak Machiavelli nézeteihez. Persze jöttek mások is. Előbb keresztény talajon megjelent az ateizmus, azaz önmaga tagadása. Amikor a filozófia elszakadt keresztény gyökereitől, megjelent a szkepticizmus, majd az ateizmussal karöltve megjelentek az istentelen és emberellenes ideológiák mint a fasizmus, a kommunizmus és legújabban a kozmopolitizmus – hozván világháborúkat, genocídiukmokat, globális migrációt, felfordulást és igazságtalan békediktátumokat. (NB. Iszlám talajon mindez nem fordulhatott volna elő, mert ott mindmáig  “tűzzel és vassal” megőrizték a vallás, a társadalom és a politika egységét).
 
Jézusnak – mint minden zsidó kortársának, bizonyosan voltak határozott politikai nézetei.  Szolgálata elején a názáreti zsinagógában mondott beszéde a messiási programbeszéd (Lukács 4: 16-21) az első látásra is politikai programbeszéd.  Mi más lehet az, amely  a “foglyoknak  szabadulást”,  a “lesúlytottaknak szabadonbocsátást” hirdet? Azonban ezekről nyíltan nem beszélhetett később a maga küldetése és mozgalmának veszélyeztetettsége nélkül – miután ellenségeinek száma nőtt.  Ám közvetve, képekben, hasonlatokban és példázatokban – tehát burkoltan, indirect módon – ezekről beszélt.  Azt a technikát használta, amit a diktatúrák ellenfelei is használtak korunkban: olyan képeket, hasonlatokat és példázatokat, melyeknek két értelme volt – egy direkt és egy indirekt.
 
A legrégibb evangélium, a Márk írása szerintiben Jézus magát csupán mint “Embernek fiát“ nevezte meg  (például  Márk 8:38) s nem mint Messiást, aki valójában volt, mert ez azonnali veszéllyel járt volna önmagára és mozgalmára.  Az “Embernek fia” megnevezés kivülállóknak hétköznapi kifejezés volt, melyben nem volt semmi veszélyes.  Azonban a zsidóknak az “Embernek fia” név Dániel könyve értelmében (7:13) apokaliptikus jelentéssel bírt.  Az is Jézus óvatosságára utal, hogy Cézárea Filippinél – tehát római fennhatóság alatt nem álló területen kérdezi meg tanítványait: “Ti kinek mondotok engem?”  Itt hangzik el Péter válasza: ”Te vagy a Krisztus” – “és rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek róla” (Márk 8: 29-30).
 
Politikai célzatú Jézusnak az a mondása, amiben panaszolva mondja: “A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Ember fiának nincs hova fejét lehajtania” (Lukács 9:58).  E mondás direkt – elsődleges – értelme Jézus  figyelmeztetése hontalanságáról, amikor egy tanítványának jelentkező emberhez beszél. Ám a mondásnak indirekt – rejtett politikai értelme is van.  A rókákkal itt az állítólag vörös haju Heródesre (vesd össze a.32. verssel), családjára és udvaroncaira céloz, az égi madarakkal pedig a vele titkosan szövetséges főpapokra és a római hadijelvényre, a sasra utal.
 
Egy másik mondásában Jézus óvja övéit: “Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok és a Heródes kovászától” (Márk 8:l5).  A kivülállóknak ez a mondás nem hordozott semmiféle veszedelmes gondolatot. Az is lehet, hogy e rébuszos mondásnak talán valamiféle liturgikus értelmet tulajdonítottak.  Ámde a zsidóknak, akik járatosak voltak a rabbinus irodalom kifejezéseiben, a kovász a romlás s az ördög szimbóluma volt.  Ezek Jézus mondását úgy érthették, hogy óvakodniuk kell a farizeusok lélekrombolásától s Heródes életrombolásától.  Jézus ezeket a figyelmeztetéseket nem mondhatta el direkt – nyílt beszédben súlyos következmények nélkül.
 
Jézusnak az Irgalmas Samaritánusról mondott példázata is tartalmaz ilyen kettős üzenetet (Lukács 10:30-35).  Az elsődleges – direkt üzenet az, ami a felszínen van: segíteni kell az áldozatul esett felebaráton; időt, energiát, anyagiakat nem kímélve meg kell menteni a szerencsétlenül járt embert.  Keresztény nemzedékek korokon át így értelmezték – és helyesen, e példázat üzenetét.  Ebből fakadt a keresztény szeretetszolgálat intézménye.  Ám van ennek a példazatnak egy indirekt, mélyebben fekvő szimbólikus, rejtett üzenete is, amit a korabeli zsidó hallgatóság megértett, de rejtve maradt minden e közösségen kívülálló idegenek előtt.  Ez pedig a következő: a kirabolt, majdnem halálra vert, vérző, az út porában tehetetlenül vergődő áldozat nem más mint maga a zsidó nép amely az elkerülhetetlen végét, a halálát várja.  A rablók, akik kifosztották, s halálra sebezték, nem mások, mint a római hódítók.  Az áldozatot látó s amellett közömbösen elhaladó pap és lévíta nem más mint a nép vezetői: a papok és a klerikusok, akiknek kötelessége lett volna segítséget nyújtani, de ezt nem tették.  Értették ezt Jézus ellenfelei is, de nem tudtak ellene belőle vádat kovácsolni Jézus ellen, mert Jézus nem nevezte meg  expressis verbis  sem a népet, sem a rómaikat, csupán a klerikusokat marasztalta el – de ez a rómaiak előtt nem volt főbenjáró bűn.
 
A példázatbeli irgalmas samaritánus: Jézus – efelől mindig is megvolt az egyetértés a teológusok között.  Ő volt az aki járt az emberek között, vígasztalt, bíztatott és jót cselekedett: bűnt bocsátott, lelkeket tisztított és betegeket gyógyított.  Ám ő nemcsak az egyes, szolgálatára szoruló embereken segített.  Jézus egész népét akarta szolgálni, a rabságban, kizsákmányolásban levőt, a kifosztottat és halálra szántat. Ő népe felszabadítására törekedett a maga választotta úton és módon, azaz “belüről kifelé” szabaddá tenni népét lelkében.  Bűneikből való megtérés, ujjászületés és megszentelődés által  alkalmassá,  késszé tenni népét arra, hogy Isten közvetlenül beavatkozzon mellettük a külső, politikai szabadság és függetlenség visszanyerése érdekében. Mindez a lelki előkészület azért kellett volna, hogy más formában megismétlődhessen az, ami Mózes idejében történt: az Egyiptomból való csodás szabadulás és az ígéret földjének, Kanaánnak isteni segítséggel való birtokba-vevése.  Jézus teológiájában népe bűnei olyan akadályt képeztek, aminek eltisztítása nélkül Isten nem fogja megsegíteni népét politikai függetlensége visszaszerzésében. Népe bűnei akadályozzák az isteni beavatkozást, szabadítást.  Jézus ebben a próféták és Keresztelő János teológiáját követte.  Népe végül is elvetette a jézusi utat és modellt – nem akarta megtérni.  Jézus ezt látva vállalta a legvégső áldozatot: önmagát, mint népe bűneiért való engesztelő áldozatot – a kereszten való szenvedését és halálát ajánlotta fel Istennek váltságul.  Ám népe ezt sem fogadta el – nem tért meg – és az egek kapui zárva maradtak: nem szálltak le Isten seregei a választott nép megszabadítására.  Jézus messiási működésével szembeni negatív magatartásukban bizonyára meghatározó volt a makkabeusi szabadságharc sikerének emléke, amelyet nem előzött meg semmiféle vallási megtérés a próféták felfogása és értelmezése szerint.  A nép és a hamis messiások ezt a makkabeusi huszárvágást akarták megismételni – megtérés és lelki megtisztulás nélkül – s az eredmény minden új lázadás esetében nemzeti tragédia volt: 70-ben és l35-ben.
 
Jézus követőinek – az Egyház népének – a Mester példája kötelező erejű.  Népe és nemzete iránti elkötelezettség nélkül az Egyház vagy csak egy kultikus közösséggé degradálódik, amely tévesen azt hiszi, hogy egy folytonosan és állandóan bemutatott formális liturgia-istentisztelet az amit Isten kíván, vagy egy olyan vallási társasággá, amely fő céljának önmagát teszi meg s fő tevékenységét tagjai valláserkölcsi tökéletességre való csiszolásában véli megtalálni. Ez utóbbi esetben az Egyház egy önmaga körül forgó, befelé néző vallásos közösséggé deformálódik, amelynek nincs semmiféle felelőssége a kivülállók, a saját népe és nemzete felé. Mindkét esetben az Egyház inkább nevezhető egy mai Qumráni Szektának mint Jézus Krisztus Egyházának.  A Magyar Református Egyház ötszáz éves történelme folyamán mindig nemzeti és nem pártpolitikát űzött. Soha nem ment el közömbösen áldozatul esett népe mellett, mint a példázatbeli pap és lévíta, hanem az Irgalmas Samaritánus példája nyomán mindent megtett és megtesz a sok sebből vérző nemzete szenvedéseinek enyhítésére.

A magyar helyzet

Ami a magyar egyházakat illeti, elmondható, hogy mindig igyekeztek a krisztusi példát követni és népük mellé állni a szükség, baj és nemzeti tragédiák idején.  Ezt tették a távoli multban népük megmaradásáért és identitásának megőrzéséért, s ez a fajta szolgálatuk folytatódott a lezárult évszázadban is. Az I. világháború utáni trianoni békediktátum sokkjából az egyházak segítették magához térni a népet.  Ez a sokk a történelmi ország kétharmad részének elvesztése és 3.5 millió magyarnak kisebbségi sorba döntése, idegen uralom alá való hajtása nyomán következett be. A csonkaország területén a két világháború közötti időben az egyházak megerősödtek lelkiekben és anyagiakban, valamint szervezeteikben is.  Lelki ébredés indult meg, amely a II.világháború elvesztése után a szovjet megszállás kezdeti éveiben jutott tetőpontjára.  Ez gondviselésszerű volt, mert felkészítette az egyházakat a militáns ateista kommunizmus hitet, engedelmességet és a néphez való hűséget megpróbáló hosszú évtizedeire.  Ebben a periódusban az Egyház az elszegényedés, az üldözés idejét élte és a megsemmisülés felé vezető utat járta.  De még így is hű maradt küldetéséhez: hirdette az igét, mely által népében vígasztalást, bátorítást és reményt tudott ébreszteni, életben tartani és erősíteni.
 
Az elszakított területeken élő egyházak igen fontos szolgálatot végeztek és végeznek a nemzeti kisebbségbe került magyarság lelki erősítésében, kultúrája és identitása megtartásában. A többségi nép által lenézett, kifosztott, másodrendü állampolgárrá degradált, ellenségként kezelt és felszámolásra ítélt magyar nemzeti kisebbségnek utolsó védőbástyájaként az Egyház maradt meg.  Ha Egyháza nem lett volna, az utódállamokban lévő magyar kisebbség már régen megsemmisült volna: nyomtalanul beolvadt volna az őt uraló többségi nemzetbe.  
 
Erdélyben az Egyház nem csak ezt a fontos magyarságmentő szolgálatot végezte. A szikra, ami Romániában a kommunista rendszert megdöntő forradalmat lángra lobbantotta, a temesvári református gyülekezetből pattant ki 1989 végén.

Néhány tanulság:  

  1. Nyivánvaló, hogy az Egyház mind az ótestamentumi, mind pedig az újtestamentumi történelme során, viszontagságain át, küldetésének egyik esszenciális részeként a mai napig is mindig pozítív és nélkülözhetetlen nemzetpolitikát folytatott.
  2. Pártpolitikát, mint olyat, az Egyház nem űzhet annak megosztó volta miatt.
  3. A pártok politikájától azonban elvárja, hogy az szükségképpen hordozzon egy egészséges nemzetpolitikát, mely nem agresszív, hanem más amely csupán megvédi azt ami neki adatott és kűzd az illegálisan elvett javai visszaszerzéséért.
  4. Olyan pártformációktól elhatárolódik, melyeknek nincs határozott, vagy csak vacilláló nemzetpolitikája van.
  5. Az Egyház történelme folyamán a tradicionális és következetes nemzetpolitikája révén az egzisztenciájában veszélyeztetett őshonos kisebbség Istentől küldött védőbástyájává vált. Ezt a szerepét nem adja fel, s ezt a munkáját folytatni kívánja megalkuvás és elvtelen kompromisszumok nélkül.
  6. Az Egyház a beolvadás veszélyét elkerülendő igyekszik megvédeni fiataljait idegenajku, más kultúrkörhöz kötődő és nemzetünket nem szerető fiatalokkal való házasságtól.
  7. Az Egyház megerősödik nemzete öntudatos szolgálatában: segíti híveit keresztény és magyar mivoltában növekednie és buzdítja népét temploma, iskolái, kultúr-és-szeretetintézményei fenntartására s ezáltal nemzete Istentől rendelt érdekeit szolgálja.

Edmonton, Jubileumi Év  

Prof. Dr. Pungur József
Kárpáti Harsona főmunkatársa